Amikor valaki a környezetünkben elkezd zokogni mi azonnal lefagyunk, hiszen az agyunkban elkezd lepörögni, hogy nem tudjuk, mit mondjunk, hogy segítsünk és még reflexből még egy zabkendőért is nyúlunk. A pszichológusok szerint azonban ez nem jó, hiszen pont ezzel a mozdulattal rontunk el mindent, mert ezzel azt sugalljuk , hogy szeretnénk ha befejezné a hisztit.
A pszichológusok szerint vigasztaláskor nem az a cél, hogy minél gyorsabban véget vessünk a könnyeknek, hanem az, hogy mellette vagyunk és segítünk elviselni a másik fájdalmát. Ilyenkor ugyanis a legtöbb esetben ott rontjuk el, hogy a saját tehetetlenségünkön akarunk felülkerekedni, nem pedig a másik félt segíteni.
A sírás eredménye a kontrollvesztés, amire mi, a vigasztaló felek azonnal a megoldást keressük. Egy Michigan Állami Egyetem kommunikációs professzora szerint a probléma gyökere a saját diszkomfortunkban keresendő.
A professzornak a szakmája legelső leckéje egy egyszerű szabály volt, mégpedig az, hogy akármennyire sír is a páciens, akkor se nyúljon a zsebkendő után, mert azzal azt az érzést keltené a páciensben, hogy a sírást be kell fejezni.
Mit csinálhatunk helyette? Nos, nagyjából semmit, ugyanis az első percekben a nonverbális jeleké a főszerep. Ilyenkor az a legfontosabb, hogy ne forduljunk el, és ne tartsunk távolságot. Hanem inkább lépjünk közelebb hiszen a fizikai közelség mindennél többet jelent ebben a helyzetben.
Ha a kapcsolatunk az adott féllel engedi, akkor egy kéz a vállon vagy egy ölelés többet ér ezer szónál. Amennyiben nem tudsz mit mondani az sem baj, akkor csak maradj csendben, ugyanis már csak a puszta jelenléted is nagy támogatást nyújthat ebben a helyzetben.
Amikor a sírás heve alábbhagy, akkor jöhetnek a szavak, de itt is van egy aranyszabály, sose kérdezzük azt, hogy „jól vagy?”. Válasszunk helyette egy egyszerűbbet: például „hallottam, mi történt, annyira sajnálom.” Ezt követően maradjunk csendben és várjuk meg, hogy megnyíljon nekünk és elmondja mi nyomja a lelkét.
Ha beszélni kezd, és elmeséli a történetét, azzal elindul egy belső feldolgozási folyamat. Ezt hívják a szakértők kognitív átértékelésnek, ami az egyik leghatékonyabb ebben a szituációban. Ehhez pedig nem kell terapeuta diplomával rendelkezned. És hogy mit ne mondjunk soha az a „minden rendben lesz”, a „legyél erős”, a „legalább nem…” típusú mondatok, hiszen ezek mind azt sugallják, hogy a másik érzései nem helyénvalóak.
Ugyanilyen káros, ha ilyenkor a saját magunk által megélt hasonló toryk elmesélésébe fogunk, mint például: „átérzem, én is voltam hasonló helyzetben” , hiszen ha belelendülünk a saját sztorinkba, a végén még minket kell vigasztalni a másik félnek. A válasz a címben feltett kérdésre: egyáltalán nem kell csinálni semmit, csak legyünk jelen és várjunk türelemmel arra, hogy beszélni kezdjen és elmondja a sírás valódi okát.
