Hazafelé még egyszer lejátssza fejben a beszélgetést. Vajon rosszul fogalmazott? Túl hangos volt? Mit gondolhatott róla a szomszéd, a kolléga vagy a sógornő? Van, akinél ez csak ritkán fordul elő, másoknál viszont szinte minden nap így telik. Aki mindig azon gondolkodik, mit mondanak róla mások, gyakran szégyelli is ezt, és hiúságnak vagy gyengeségnek tartja. A pszichológusok szerint azonban egészen másról van szó. A jelenségnek neve, mérőeszköze és jól ismert háttere van.
Tartalomjegyzék
Nem hiúság: az ember így működik
Az ember társas lény. Kaytee Gillis amerikai terapeuta a Psychology Today magazinban arra emlékeztet, hogy őseink számára a közösség elfogadása a túlélést jelentette. Aki kikerült a csoportból, sokkal nagyobb veszélyben volt. Ez a történet mélyen belénk égett, ezért szinte mindenkit érdekel valamennyire, mit gondolnak róla mások.
A gond akkor kezdődik, amikor ez az érdeklődés már irányítja az életet: amikor valaki a saját döntéseit is aszerint hozza meg, mit szól majd a környezete.
Honnan ered a túlzott aggódás?
Gillis szerint sokszor a gyerekkorban kell keresni az okot. Ahol a szülők szeretete és figyelme kiszámíthatatlan volt, ott a gyerek megtanulja nagyon érzékenyen figyelni a körülötte lévők hangulatára, és azt hiszi, hogy az értéke attól függ, elfogadják-e. Hasonló nyomot hagyhat a folyamatos kritika és az állandó összehasonlítás is, amely felnőttkorban is visszaköszön abban a hitben, hogy „nem vagyok elég jó”.
Hannah Rose, egy másik amerikai terapeuta szerint a mások véleményén való rágódás valójában belső bizonytalanságból fakad. Ahogy ő fogalmaz, akkor kezdi igazán foglalkoztatni, mit gondolnak róla mások, amikor bizonytalan önmagában.
A tudomány neve: félelem a negatív értékeléstől
A pszichológiában ezt a jelenséget negatív értékeléstől való félelemnek nevezik. Az amerikai David Watson és Ronald Friend pszichológusok 1969-ben dolgozták ki a mérésére szolgáló kérdőívet, amelyből később Mark Leary egy rövidebb, 12 kérdéses változatot is készített. A kutatások szerint azok, akik ezen a skálán magas pontszámot érnek el, gyakran:
- kifejezetten keresik mások elismerését, és kerülik a rosszallást
- elkerülik azokat a helyzeteket, ahol értékelhetik őket
- hajlamosak alkalmazkodni a többséghez, és segítőkészek
- hamarabb észreveszik a negatív arckifejezéseket másokon
- túlbecsülik a saját hibáikat, például egy nyilvános felszólalás közben
Gillis ehhez néhány hétköznapi jelet is hozzátesz. Az ilyen emberek sokszor újra és újra végiggondolják a beszélgetéseket, kerülik a nyilvános szereplést, gondosan válogatják, mit mutatnak meg magukból az interneten, és egy semleges arckifejezést vagy egy rövid választ is könnyen elutasításként élnek meg.
Fontos látni, hogy ez nem betegség. A negatív értékeléstől való félelem sokakban megvan kisebb-nagyobb mértékben, a szociális szorongásnál azonban jóval erősebb.
Kapcsolódó cikkeink
- 09.29.Négy alufólia-golyót tesznek a WC-tartályba 10 percre: ezért terjed villámgyorsan ez a trükk
- 09.29.A kéményseprők szerint ezzel soha ne gyújts be a kályhában, pedig ősszel sok magyar így csinálja
- 09.28.A serpenyő nyelén lévő lyuk nem csak akasztásra való: sokan nem is tudják, hogy valójában mire
Jó hír: sokkal kevésbé figyelnek ránk, mint hisszük
Thomas Gilovich, a Cornell Egyetem pszichológusa és kollégái 2000-ben egy azóta híressé vált kísérletet végeztek. Egyetemistákat kértek meg, hogy egy kínosnak számító, egy énekes arcképével díszített pólóban lépjenek be egy terembe, ahol a társaik ültek. Utána megkérdezték tőlük, szerintük a teremben lévők hány százaléka vette észre, kinek az arca van a pólójukon.
A diákok úgy gondolták, körülbelül a társaik fele. A valóságban nagyjából negyedük vette észre. Egy másik kísérletben, ahol semleges hírességek képe volt a pólón, a különbség még nagyobb volt: a viselők ismét a felét tippelték, de a társaik kevesebb mint tizede figyelt fel rá.
A jelenséget reflektorfény-hatásnak nevezték el. Rodolfo Mendoza-Denton, a Berkeley Egyetem pszichológusa a Psychology Todayben egy saját történettel illusztrálta. Egy közös játék közben a pályán látványosan elesett, és napokig szégyellte magát. Amikor később összefutott az egyik játékostársával, és szóba hozta, az csak annyit mondott: nem is emlékszik rá.
Mit tehetsz, ha magadra ismertél?
Légy kedvesebb magadhoz. Gillis azt javasolja, hogy úgy beszélj magadban magadhoz, ahogy egy jó barátodhoz beszélnél, ha ugyanez történne vele.
Gyakorold a kis nemeket. Kezdd apró helyzetekben: mondj nemet egy kisebb kérésre, vagy vállalj fel egy véleményt. Így fokozatosan megtapasztalod, hogy a mások rosszallása elviselhető, és nem dől össze tőle semmi.
Válaszd szét a tanácsot és a megerősítést. Hannah Rose szerint más dolog tanácsot kérni valakitől, és más, ha csak azért kérdezünk, hogy valaki megerősítsen minket egy döntésben, amelyet már meghoztunk.
Kérj segítséget, ha már nehezíti az életed. Ha a mások véleményén való rágódás miatt kerülsz társaságot, nem mersz dönteni, vagy nem tudsz aludni, érdemes pszichológushoz fordulni.
A személyiségünkről egyébként a legapróbb szokásaink is sokat elárulnak: a pszichológusok szerint még az is, ha valakinek tele van a lakása szobanövénnyel.
Azt, hogy mások mit gondolnak rólunk, nem tudjuk irányítani. Azt viszont igen, mennyi helyet adunk neki a saját életünkben. És ha legközelebb egy kínos pillanaton rágódsz, jusson eszedbe a pólós kísérlet: valószínűleg már senki sem emlékszik rá, csak te.
Források: Psychology Today (Kaytee Gillis), Psychology Today (Hannah Rose), Psychology Today (Rodolfo Mendoza-Denton), Wikipedia
