A gyümölcsfák metszése Mohácsy szerint „olyan termesztéstechnikai művelet, amelynek során a gyümölcstermő növény egyes zöld vagy fás részeit visszavágjuk, illetve tőből eltávolítjuk, valamint a növényen különböző bemetszéseket, sebzéseket ejtünk a termesztési cél érdekében” (MOHÁCSY ÉS MTSAI., 1968).
A metszés fontosságát különböző időkben eltérően értékelték. Idősebb emberektől gyakran hallani: annak idején nem metszettünk, nem permeteztünk, mégis mindig volt termés! Ez valóban igaz, de azt nem szabad elfelejteni, hogy a kártevők, kórokozók az ilyen gyümölcsfákon szabadon garázdálkodhattak, a termés minősége a mai kívánalmaknak feltehetően nem felelne meg. Bizonyításnak álljon itt a következő idézet gróf Széchenyi-Wolkenstein Ernőné 1922-ben megjelent „Kedves Zsófimnak” írt leveleit tartalmazó könyvéből:
,,Hogyne vennék amerikai vagy meráni almát, ha drágább és kevésbé zamatos is, mikor a magyar almában minduntalan egy utálatos kukac vagy csúnya folt rontja örömömet! Ellenben az amerikai Jonatán, ontário vagy oregon stb. almából naponta három-négyet is eszem, de még egyetlen kukacot se találtam bennük és remek színezetük, hibátlan alakjuk még szememnek is igazi örömöt szerez.”
Azt bizonyára sokan tapasztalták, hogy egyik évben sok apró gyümölcs van a fán, a másik évben pedig jóval kevesebb, de nagyobb. A szakemberek ezt a jelenséget nevezik szakaszos terméshozásnak (alternancia). Ennek egyik fő oka (több más mellett) a rendszeres metszés elmaradása. A rendszeres metszéssel tehát:
- Kialakíthatjuk a kívánt koronaformát (alakító metszés).
- Megteremtjük és fenntartjuk a termőegyensúlyt. Ez alatt azt értjük, hogy minden évben kellő számban új termőrészek képződnek, amelyek az egyéb tényezőkön kívül (megporzás, időjá rás, tápanyagellátás stb.) szavatolják a rendszeres terméshozást.
- A felesleges koronarészek kimetszésével (ritkító metszés) lehetővé tesszük a korona megfelelő fényellátottságát, szellőzöttségét, ezáltal a növényvédelem hatékonyabbá válik. A metszés során nyugalmi és vegetációs időben egyaránt jó alkalom nyílik a sérült, beteg, fertőzött részek eltávolítására és megsemmisítésére. Egy-egy fertőzött vessző vagy hajtás miatt nem érdemes azonnal a permetezőgéphez nyúlni, egyszerűbb és olcsóbb azokat metszéssel eltávolítani. A „metszőollós növényvédelem” az integrált és a bio termesztésben, valamint a bogyósok esetében kötelező munkafolyamat.
- Megifjíthatjuk a termőgallyakat, és ha szükséges, a koronát is (ifjító metszés).
- Korlátozhatjuk a növény terjedelmét, megtartva célszerű méreteit és arányait. Ez azért fontos, mert az adott tenyészterületen belül kell tartanunk a növényeket a gondozás és a talajápolás érdekében. A másik szempont a felkopaszodás megakadályozása. Az a „hasznos” korona, amelynek vázágai a törzstől a vázág csúcsáig termőrészekkel vannak berakódva, nem pedig az, amelyik csak a vázágak végein terem.
A metszés gyakorlatilag két módszerrel valósítható meg: visszametszéssel és ritkító metszéssel. A két eljárás hatása eltérő. A visszametszés kihajtásra serkent, mivel az eltávolított csúcsrügy által termelt kihajtást gátló vegyületek hatása alól az alsóbb helyzetű rügyek felszabadulnak. Ennek következtében sűrűsödik a korona, ami termőkorban rendszerint káros, míg az alakítás során több esetben is szükséges. Természetesen nem mindegy, hogy az adott korona részből mennyit vágunk vissza. A függőlegesen álló vessző várható kihajtását szemlélteti a visszametszés függvényében a 26. ábra.
A visszametszés nélküli, illetve a gyengén visszametszett vesszőkön viszonylag kevés hosszú hajtás képződik, az alsó hajtások rövidek, ezekből termőrészek lesznek. Minél erősebb a metszés, annál erősebb a hajtásképződés (ezért is helytelen az a gyakorlat, mikor a fa magasságának korlátozása céljából erősen visszametszik a legfelső vesszőket). A vesszőcsonkra történő visszavágása elvileg a legerősebb beavatkozás, mégis kevés és gyenge hajtás keletkezik, mert az alsó rügyek tartalmazzák a legtöbb kihajtást gátló anyagot, illetve az új hajtások csak rejtett rügyekből tudnak előtörni.
A ritkító metszés az adott koronarész tőből történő eltávolítását jelenti csonk nélkül vagy csonkra. Ezt a metszésmódot alapvetően a termőkorú növényeknél alkalmazzuk. A visszametszéssel ellentét ben – mivel a csúcsrügy kihajtást mérséklő hatása megmarad -nem fokozza a hosszú hajtások képződését, inkább a termőrész-képződést segíti elő.
A vesszők rügyei kihajtásának erősségét nem csak a vessző hossza, az alkalmazott metszésmód stb. határozza meg, hanem az is, hogy a vessző a vízszinteshez viszonyítva milyen szögben áll. Ezt szemlélteti a 27. ábra.
Vázágat vízszintes szögállásban nem ajánlott nevelni, mert mint az ábra is mutatja, a leendő vázág tövénél erős hajtások (vesszők) képződnek, a csúcs környékén pedig rövid termőrészek. Emiatt gyakori, hogy a vázágat nem lehet tovább nevelni. Ez a szögállás olyan termőgallyak nevelésére alkalmas, amelyeket idővel leváltunk alsóbb vesszőkre vagy csonkra.
A függőleges leívelődés az úgynevezett hosszú, szálvesszős (csúcsrügyes) metszésre jellemző. A vessző a termés súlya alatt leívelődik, az ív környékén erős hajtások képződnek, amelyekre a letermett gally leváltható. Ezen a tulajdonságon alapul például az őszibarack és a fekete bodza csökkentett számú szálvesszős metszése, de gyakorlatilag így kell metszeni a félcserjéket is.
Forrás: Sípos Béla Zoltán – Gyümölcsmetszési alapismeretek
Kép forrása: pixabay
