
Honnan ered a százéves naptár?
A naptár Mauritius Knauer nevéhez fűződik, aki a 17. században a felső-frankföldi Langheim ciszterci kolostorának apátja volt. Egy ciszterci örökséggel foglalkozó európai projekt szerint Knauer 1613-ban vagy 1614-ben született, és 1664-ben halt meg. Az apát évekig naponta feljegyezte az időjárást a kolostor környékén.
Egy berlini napilap szerint Knauer hét éven át vezetett naplót, és ebben minden időjárási eseményt dokumentált, a fagyoktól a zivatarokig. A naptár ennek a hét évnek az ismétlődésére épül.
Knauer abban hitt, hogy az időjárást az akkor ismert hét „bolygó” irányítja: a Nap, a Hold, a Szaturnusz, a Jupiter, a Mars, a Vénusz és a Merkúr. Egy német hírportál a Német Meteorológiai Szolgálatra hivatkozva írja, hogy a jóslatok eredetileg az 1600 és 1912 közötti évekre szóltak, vagyis a naptár hivatalosan már több mint száz éve lejárt. Knauer logikája szerint azonban a hétéves ciklus a végtelenségig folytatható.
A mai nevét és népszerűségét nem Knauertől kapta. Egy másik német portál szerint az apát 1652 és 1658 között írta meg a gazdálkodóknak szánt kéziratát, amelyet később Christoph von Hellwig orvos dolgozott át és adott ki nyomtatásban. A cím „százéves” jelzője a kiadók találmánya volt, mert a könyv egy évszázadra adott előrejelzést.
A naptár ezért is olyan ismerős a gazdálkodóknak: a kolostor környéki megfigyelések a földművelés, a vetés és az aratás időzítéséhez készültek, a nyomtatott változat pedig a falusi kalendáriumokkal együtt évszázadokon át terjedt Közép-Európában.













