Az Amerikában használatos Wc vízfogyasztása papíron nem több mint a magyaré, azonban a csészéje mégis olyan, mintha mindjárt kicsordulna. Az Egyesült Államokban egy öblítés felső határa 1,6 gallon, vagyis nagyjából 6,1 liter. Hazánkban a Wc tartály teljes öblítése 6 liter körül van, így tehát a különbség nem a tartályban keresendő, hanem abban, ahogyan a víz a csészében felhasználásra kerül.
Az amerikai megoldás lényege, hogy a víz nem lökéssel tolja ki a tartalmat, hanem kiszívja. A csésze alján lévő kanyargós lefolyócsatornát az öblítés pillanatában teljesen kitölti a víz, és ettől szifonhatás indul be: a lefolyó a csésze teljes tartalmát magával rántja, ezért hallani a jellegzetes hörgő, szívó hangot. Ehhez kell, hogy a csészében eleve sok víz álljon, és hogy a vízfelszín nagy legyen.
Különböző elven működnek
A szakirodalomban két fő típust különböztetnek meg. Míg a lemosó vécében a tartály vize egyetlen zúdulással a csészébe esik, és ez a hirtelen tömeg tolja át a tartalmat a szifonon a lefolyóba. Addig a szifonos Wc viszont a kifolyó víz szívóhatására építi a működését. A lemosó típus az, amelyet Európában és Ausztráliában használnak, a szifonos pedig Észak-Amerikában kerül használtba. Egy amerikai szifonos Wc szabadalmi leírása még pontosabban fogalmaz. A lemosó vécében a csésze vízszintje nagyjából állandó marad, a szifonos típusban viszont az öblítés kiüríti a csészét, utána pedig újra fel kell tölteni, hogy a víz ismét elzárja a csatornaszagot.
A tisztaság mint érv
Az amerikaiak nemcsak megszokásból ragaszkodnak a magas vízszinthez, erről egy 2004-es szakcikk sokat elárul. R. Bruce Martin a Plumbing & Mechanical magazinban az amerikai vécék vízfogyasztásának történetét írta meg, és szerinte az európai vécék nagyon kis vízfelülete miatt a csésze sokkal könnyebben foltosodik. A nagyobb vízfelület és a szifonozáskor keletkező örvény miatt az amerikai csészék tisztábbnak látszanak.Ugyanebből a cikkből derül ki, hogy a víz mennyisége sokáig nőtt. Az 1920-as évek vécéi körülbelül két gallont, 7,6 litert használtak, az 1960-as évekre ez öblítésenként öt-hét gallonra, azaz 19-26 literre szaladt fel. Martin megfogalmazásában a sebességet egyszerűen vízmennyiséggel helyettesítették.
Szigorodik a határ
A fordulatot egy törvény hozta. Az amerikai környezetvédelmi hivatal, az EPA összefoglalója alapján az 1992-es energiapolitikai törvény 1,6 gallonban szabta meg a legtöbb vécé öblítési maximumát, és a hagyományos tartályos vécékre ez 1994-től lett kötelező. Az 1970-es évek közepe után beépített vécék addig jellemzően 3,5 vagy 5 gallont, 13,2 vagy 18,9 litert használtak. Az első hatliteres modellekkel sok volt a gond, Martin cikke a gyakori dupla öblítést és a dugulásokat említi, és ezek csak a későbbi tervezési javítások után tűntek el. Ma tovább szigorodik a mérce. Az EPA WaterSense címkéjét az a tartályos vécé kaphatja meg, amely legfeljebb 1,28 gallont, 4,85 litert használ öblítésenként, és független vizsgálatban legalább 350 gramm szilárd hulladékot egyetlen öblítéssel elvisz.
Mennyi a vízfogyasztás egy öblítéskor hazánkban?
Az uniós környezetbarát termékcímke, az EU Ecolabel 2013-as feltételei szerint a teljes öblítés legfeljebb 6 liter lehet, a takarékgombos kis öblítés legfeljebb 3 liter, az átlagos öblítés pedig legfeljebb 3,5 liter. A Kiwa vizsgálóintézet összefoglalója hozzáteszi, hogy az európai EN 997-es szabvány a 6 liternél kisebb öblítést csak akkor tartotta tanácsosnak, ha bizonyított, hogy a lefolyórendszer nem dugul el tőle. Egy modern kétgombos tartály tehát egy öblítésnél ugyanannyi vagy kevesebb vizet használ, mint egy WaterSense címkés amerikai vécé.
A régebbi hazai tartályok esetében akár 13 liter ivóvíz is lefolyhat egyetlen öblítéssel. Ezért próbálkoztak sokan azzal, hogy egy téglával szorítják ki a vizet a régi WC-tartályból.
Források: epa.gov, pmmag.com, plumbingconnection.com.au, lawplayer.com
