Szeptember végére az út menti bokrok, a mezőszélek és a régi kertek sarkai megtelnek apró, fényes piros bogyókkal. Sokan csak elsétálnak mellettük, pedig a csipkebogyó egykor minden falusi kamrában ott volt, szárítva a vászonzacskóban és lekvárként az üvegekben.
Aki gyerekkorában szedett csipkebogyót, a viszketőport is biztosan ismeri. A bogyó belsejében lévő apró szőrök és magok okozták, és ez a titka annak is, hogy a nagymamák miért bántak vele olyan gondosan a konyhában.
Dér előtt vagy dér után?
Ez az örök vita. A csipkebogyót szeptembertől októberig lehet szedni, akkor, amikor már élénkpiros, de a húsa még feszes és kemény. Ilyenkor a legmagasabb a C-vitamin-tartalma.
Az első dér után a bogyó megpuhul és édesebb lesz, ezért régen sokan kivárták. Csakhogy a fagy a C-vitamin egy részét tönkreteszi. Ha teának és vitaminért szeded, ne várj a dérre. Ha lekvárnak, a kicsit puhább, dércsípte bogyó is megteszi, sőt könnyebb vele dolgozni.
Szedéskor húzz kesztyűt, mert a bokor tüskés. A sérült, foltos vagy penészes szemeket hagyd a bokron.
Szárítás: lassan és nem túl melegen
A friss bogyó hűtőben csak néhány napig áll el, ezért télre szárítani érdemes. A lényeg, hogy ne legyen túl meleg: 40 fok alatt maradjon a hőmérséklet, különben a vitaminok jó része elillan. A régiek a padláson vagy a sparhelt fölött, szellős helyen, kiterítve szárították, ma aszalógépben vagy résnyire nyitott, alacsonyra állított sütőben is megy.
Teának egészben vagy félbevágva is szárítható. Ha félbevágod, és kikapargatod a magokat, gyorsabban szárad, és a teában sem lesz zavaró szőr. Sötét, száraz helyen, jól záródó üvegben nagyjából egy évig eláll.
Így lesz belőle igazi téli tea
A csipkebogyó-teát ne forrald, mert a hosszú főzés tönkreteszi az értékes anyagokat. Sokkal jobb, ha áztatod. Egy-két evőkanál szárított bogyót önts fel vízzel, és hagyd állni néhány órán át, vagy akár egy éjszakán át. Utána melegítsd fel, de ne forrald, és szűrd le egy sűrű szűrőn vagy gézen, hogy az apró szőrök ne kerüljenek a csészébe.
Mézzel, egy szelet citrommal vagy egy kevés hibiszkusszal az igazi. Sok családban ez volt a téli esték itala.
A hecsedli, ahogy régen készült
A csipkebogyólekvárt sok helyen hecsedlinek hívják. A neve német eredetű, és főleg a nyugati országrészben terjedt el. Az elkészítése munkás, de megéri:
- A bogyókat mosd meg, szedd le róluk a szárat és a kis fekete „bajuszt”.
- Tedd egy lábasba, öntsd fel annyi vízzel, hogy éppen ellepje, és főzd puhára.
- Passzírozd át egy sűrű szitán. Ez a legfontosabb lépés: a szitában maradnak a magok és a szőrök, amelyek kellemetlenné tennék a lekvárt.
- A kapott sűrű velőt mérd le. Kilónként nagyjából 50–60 deka cukorral szokás főzni, de ízlés szerint lehet kevesebb is.
- Kevergetve főzd sűrűre, majd töltsd forrón tiszta üvegekbe, és zárd le.
Megfelelően sterilizált üvegben hónapokig eláll. Palacsintába, linzerbe, vajas kenyérre is kiváló, és aki egyszer megkóstolta a nagymamája hecsedlijét, az a bolti lekvárt ezután nehezen fogadja el.
Miért kell ennyire vigyázni a belsejével?
A csipkebogyó magjait apró, merev szőrök borítják. Ezek a bőrön viszketést okoznak, ezt használták ki régen a gyerekek a viszketőporral. Szájba, torokba kerülve kellemetlenül kaparhatnak, a lekvárban pedig rossz állagot adnak. Ezért kell a teát jól leszűrni, a lekvárt pedig gondosan átpasszírozni.
Ha teheted, ne forgalmas út mellől szedd, hanem kertből, erdőszélről vagy mezőről, ahol a bokrokat nem éri a kipufogógáz.
