Padlótisztító. Korpásodás elleni szer. Egy rövid ideig még cigaretta is. A Listerine márkanév alatt az elmúlt közel 150 évben sok minden megfordult, mielőtt a világ egyik legismertebb szájvize lett belőle.
A kezdet pedig még ennél is meglepőbb: a Listerine-t műtőbe szánták, sebészeti fertőtlenítőnek.
Egy St. Louis-i orvos receptje
A gyártó, a Kenvue összefoglalója szerint Joseph Lawrence orvos 1879-ben állította össze az eredeti receptet az amerikai St. Louisban. A nevét Joseph Lister brit sebésztől kölcsönözte, aki 1865-ben elsőként operált fertőtlenítő permettel kezelt műtőben, és akinek munkája nyomán terjedt el, hogy a sebfertőzések jó része megelőzhető.
Lawrence fertőtlenítő folyadékot készített, de hogy pontosan mire fogják használni, azt ő maga sem tudta biztosan. A következő évtizedekben ez meg is látszott.
Mire nem ajánlották?
A Wikipedia által idézett források szerint a Listerine-t hígított formában padlótisztítóként is árulták. Az 1930-as évektől egészen az 1950-es évekig a hirdetések azt ígérték, hogy a fejbőrre dörzsölve megelőzi a korpásodást. 1927-ben pedig a gyártó Listerine nevű cigarettát is piacra dobott.
A szájhoz vezető első lépés 1895-ben jött, amikor a fogorvosoknak kezdték ajánlani szájfertőtlenítőként. Az igazi áttörést azonban nem egy orvosi felfedezés hozta, hanem egy reklámszöveg.
Egy szó, ami milliókat hozott
Az 1920-as években a cég hirdetései rendszeresen használni kezdték a „halitózis” kifejezést, a rossz lehelet addig kevesek által ismert orvosi nevét. A reklámok azt sugallták, hogy aki rossz leheletű, az egyedül marad, és erről senki nem szól neki. Egy 1928-as hirdetés egyszerűen úgy fogalmazott: a rossz lehelet népszerűtlenné tesz.
A gyártó szerint a bevétel 1921 és 1927 között nagyjából 100 ezer dollárról több mint 4 millió dollárra ugrott. Ma is sok marketinges tanítja ezt a kampányt annak példájaként, hogyan lehet egy problémát „felfedezni” egy termékhez.
A túlzásoknak később ára lett. A hirdetések sokáig azt is állították, hogy a szájvíz véd a megfázás és a torokfájás ellen. Az amerikai kereskedelmi hatóság a hetvenes években arra kötelezte a gyártót, hogy több millió dollár értékű reklámban javítsa ki ezt az állítást.
A csípős íz egyébként részben az alkoholnak köszönhető: a klasszikus változatok alkoholtartalma nagyjából 21 és 27 százalék között van. A gyártó szerint a négy illóolajra épülő alaprecept több mint száz éve változatlan. A szájvíz a háztartásban is előkerül, egy népszerű mosógépes trükkben is.
