Chris Watson 22 éves volt, amikor Új-Zélandról afrikai útra indult. 1972 februárjában három barátjával nekivágott a Kilimandzsárónak, Afrika legmagasabb hegyének. Az utolsó szakaszon egy férfival haladt együtt, aki salzburgi orvosként mutatkozott be. Megbeszélték, hogy elküldik egymásnak a csúcson készült fotóikat, csakhogy címet végül nem cseréltek. A képek azóta sem jutottak el a másikhoz.
Watson ma nyugdíjas, és újra megpróbálja megtalálni az egykori túratársát. Ehhez a Salzburger Nachrichten című osztrák napilaphoz fordult, a lap pedig az olvasók segítségét kérte. A cikk nyilvánosan elérhető része a férfi nevét nem közli. Annyi biztos, hogy aki 1972-ben már orvos volt, ma idős ember.
Milyen volt a Kilimandzsáró 1972-ben, és milyen ma?
A hegy magassága nem változott: a Kibo legmagasabb pontja, az Uhuru-csúcs 5895 méter. Szinte minden más igen. Watson mászása idején még nem létezett a Kilimandzsárói Nemzeti Park. A hegy erdőit 1921-ben nyilvánították erdőrezervátummá, nemzeti parkká csak 1973-ban, egy évvel az ő útja után vált a hegy fahatár feletti része. 1987 óta az UNESCO világörökség része.
A látogatók száma is megugrott. A kilencvenes évek közepén évente nagyjából 15 ezren indultak neki a hegynek, tíz évvel később már körülbelül 25 ezren. A park teljes turistaforgalma 2012 és 2013 között 58 ezer fő fölött volt. A mászóknak nagyjából a fele jut fel a csúcsra.
Ma egyedül nem lehet felmenni: a helyi vezető kötelező, és mellé hordárok is járnak, egy turistára jellemzően kettő-öt fős kísérőcsapat jut. A külföldi mászók naponta 70 dollár természetvédelmi díjat fizetnek, ehhez jön a sátorhely vagy a menedékház díja és egy egyszeri mentési díj. Egy hétnapos túránál így pusztán a parkdíjak is több száz dollárt tesznek ki, a szervezett út teljes ára ennek többszöröse.
Népszerű útvonalból is több van. A Marangu, amelyet „Coca-Cola útnak” is hívnak, az egyetlen, ahol menedékházakban lehet aludni; a Kibo-házat még 1932-ben építették. A Machame szintén zsúfolt, a Lemosho, a Rongai vagy az Umbwe csendesebb.
A legszembetűnőbb változás fent, a csúcson látszik. A Kibo jégsapkája 1912-ben még körülbelül 12 négyzetkilométer volt, 2009-re 1,85 négyzetkilométerre zsugorodott, vagyis a terület 85 százaléka eltűnt. Watson fotóin tehát jóval több jég látszik, mint amennyit egy mai túrázó lát.
Hogyan lehet megtalálni valakit fél évszázad után?
Watson helyzete azért nehéz, mert név nélkül a hivatalos nyilvántartások semmit sem érnek. Ausztriában bárki kérhet úgynevezett meldeauskunftot, vagyis lakcímadatot a központi lakcímnyilvántartásból. Ehhez azonban meg kell adni a keresett ember vezeték- és keresztnevét, valamint legalább egy további adatát, például a születési dátumát. A lekérdezés díja 3,30 euró (körülbelül 1200 forint), írásbeli kérelemnél ehhez illeték is jár. Aki megalapozottan tart valamitől, letiltathatja az adatai kiadását.
Magyarországon szigorúbb a szabály. A polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásáról szóló 1992. évi LXVI. törvény alapján magánszemély is kérhet nevet és lakcímet, de igazolnia kell a felhasználás célját és jogalapját, például valamilyen jogának vagy jogos érdekének érvényesítését. Az egykori túratárs felkutatása önmagában ritkán felel meg ennek. Ráadásul bárki letilthatja, hogy az adatait kiadják, ilyenkor a kérést elutasítják.
Ha te is keresel valakit, akivel évtizedekkel ezelőtt veszítetted el a kapcsolatot, a gyakorlatban ezek a lépések segítenek:
- Gyűjtsd össze, amit tudsz: teljes név, hozzávetőleges életkor, lakóhely, foglalkozás, közös ismerősök.
- Nézd át a régi fényképeidet, leveleidet és naplóidat: egy kép hátoldalán vagy egy képeslapon gyakran ott a hiányzó név vagy cím.
- A helyi újság, a település közösségi csoportja vagy az egykori iskola, munkahely, egyesület tagjai sokszor többet tudnak bármelyik adatbázisnál.
- Ha megvan a név, a hivatalos út a lakcímnyilvántartás, de a másik fél dönthet úgy, hogy nem akar előkerülni, és ezt el kell fogadni.
Watson pontosan a harmadik utat választotta: ha nincs név, a nyilvánosság maradt. Salzburg nem nagy város, és egy orvos, aki 1972 elején a Kilimandzsárót mászta, sokaknak emlékezetes lehet a családjában vagy a kollégái között.
Források: sn.at, whc.unesco.org, oesterreich.gv.at
