A ma folpackként ismert háztartási csomagolófóliát eredetileg nem az ételekre találták ki: az alapanyagát 1933-ban véletlenül fedezték fel egy amerikai vegyipari laborban, és először vadászgépekre, géppuskákra és katonai bakancsokba került. A nevéhez egy romantikus családi legenda is kötődik, és a lista hatodik pontjánál az is kiderül, mennyi igaz belőle.
A fólia ma szinte minden konyhafiókban ott van, letakarjuk vele a maradékot, becsomagoljuk a szendvicset, rátekerjük a félbevágott hagymára. Kevés hétköznapi tárgynak van ilyen kalandos múltja. Összegyűjtöttünk róla tizenkét érdekességet a véletlen felfedezéstől a katonai felhasználáson át a mikrohullámú sütőig.
Ez is érdekelhetMiért altatják kint a babákat a finnek és a norvégok mínusz 10 fokban is?1. Egy diák fedezte fel, aki nem tudott kimosni egy üvegcsét
A történet 1933-ban kezdődött egy nagy amerikai vegyipari vállalat michigani laborjában. Ralph Wiley egyetemi hallgató volt, és részmunkaidőben a laboratóriumi üvegeszközöket mosta el. Az egyik nap egy olyan üvegcsébe futott bele, amelynek a falára egy makacs réteg tapadt, és semmilyen módszerrel nem tudta lesúrolni. A labor éppen egy vegytisztító szer fejlesztésén dolgozott, és a lerakódás ennek egyik melléktermékéből maradt vissza.
Wiley nem dobta el a problémát, hanem érdeklődni kezdett, mi lehet ez az anyag. Kiderült, hogy egy addig ismeretlen műanyagról van szó, amelyet ma polivinilidén-kloridnak, röviden PVDC-nek hívnak. Wiley később a vállalat kutatója lett, és pályája során számos műanyagot, vegyi anyagot és gyártógépet fejlesztett.
A véletlen felfedezések története tele van ilyen pillanatokkal. A teflont, a szuperragasztót vagy a mikrohullámú sütőt is egy félresikerült kísérlet vagy egy furcsa megfigyelés indította el. A folpack alapanyaga is egy mosogatásnak indult délután eredménye volt, amiből évtizedekkel később a világ egyik legismertebb konyhai terméke lett.
Az első években azonban senki nem gondolt arra, hogy ételt csomagoljanak bele. Az anyag ugyanis egészen más volt, mint a mai átlátszó, szagtalan fólia, és a következő pontokból kiderül, mire használták először.
2. A neve egy képregényből jött, és zöld meg büdös volt
Wiley a makacs anyagot elnevezte, méghozzá egy népszerű amerikai képregényből kölcsönözve. A korabeli beszámolók szerint az eonite nevet adta neki, egy elpusztíthatatlan anyag után, amely a Little Orphan Annie című, akkoriban rendkívül népszerű képregénysorozatban szerepelt. A név találó volt, hiszen a réteget semmivel nem lehetett eltávolítani.
Az első változat egyáltalán nem hasonlított a mai fóliára. A vállalat kutatói zsíros tapintású, sötétzöld filmet állítottak elő belőle, amelynek ráadásul kellemetlen szaga is volt. Ilyen formában eszébe sem jutott senkinek, hogy ételt csomagoljon bele. Az anyag tulajdonságai viszont lenyűgözőek voltak: vízálló volt, erős, és szinte semmit nem engedett át.
A színét és a szagát csak évekkel később sikerült eltüntetni. Az 1940-es évek elején Wiley és a főnöke, John Reilly fejezték be azt a munkát, amellyel az anyag forgalomba hozható lett. Egy másik kutató, Wilbur Stephenson dolgozta ki azt a gyártási eljárást, amellyel a kinyomott csövet egyenletes, átlátszó filmmé lehetett fújni.
Az alufóliáról is számos meglepő érdekesség kering, ezekből a 12 érdekesség az alufóliáról című cikkünkben gyűjtöttünk össze egy csokorra valót.
A képregényes név jól mutatja, mennyire meglepte a fiatal laborsegédet az anyag ellenállása. A korai kísérletekben a kutatók maguk is csak lassan értették meg, mire képes. A zöld, kellemetlen szagú változatot éveken át csak ipari és katonai célokra lehetett elképzelni, a konyhai felhasználás akkor még a fantázia határán túl volt.
3. Először vadászgépekre permetezték
Az új anyag első igazi felhasználója nem a konyha, hanem a hadsereg lett. A tengerészeti vadászgépeket a tengeri levegő sós permete folyamatosan károsította, a fém felületek korrodáltak, és a gépek karbantartása rengeteg munkát igényelt. A PVDC-t permetként vitték fel a gépekre, hogy védőréteget képezzen a sós tengeri pára ellen.
A vízálló, a sót és a nedvességet szinte teljesen kizáró réteg tökéletes volt erre a célra. A második világháború idején a hadiipar hatalmas mennyiségben használta, és a vállalat számára ez a katonai megrendelés jelentette az anyag első nagy piacát. Az anyagot sokféleképpen lehetett feldolgozni: hengerelni, húzni, hegeszteni, sajtolni és fújni is.
A háború alatt a fólia a hétköznapi emberek számára még teljesen ismeretlen volt. A vadászgépek pilótái és szerelői valószínűleg nem is sejtették, hogy a gépeiket védő anyag néhány év múlva a nagymamák hűtőszekrényébe kerül, és a maradék fasírt letakarására használják majd.
A katonai felhasználás annyira sikeres volt, hogy a vállalat kutatói tovább keresték, hol lehetne még hasznos az anyag, amely ilyen jól ellenáll a víznek és a sónak. A következő ötlet egy hadiipari nagyvállalattól érkezett.
A sós tengeri levegő a fém egyik legnagyobb ellensége. A hajókon, a part menti bázisokon és a repülőgép-hordozókon tárolt gépek felületén néhány hét alatt is megjelenhet a rozsda és a korrózió, ami nemcsak a gép élettartamát rövidíti, hanem a biztonságot is veszélyezteti. Egy olcsó, permetezhető védőréteg ezért óriási segítség volt a karbantartóknak.
4. Géppuskákat és autóüléseket is védett vele
A Wikipedia összefoglalója szerint egy nagy amerikai autógyártó egyik részlege kérte elsőként, hogy a rugalmas fóliából védőburkolatot készítsenek a tengerentúlra szállított géppuskákhoz. A fegyverek a hosszú hajóút alatt a sós, nedves levegőben könnyen rozsdásodtak, és a fólia ezt akadályozta meg.
A fólia ugyanígy alkalmas volt minden olyan áru csomagolására, amelyet a só és a nedvesség ellen kellett védeni. A hadseregen kívül az autógyártók is felfedezték maguknak, és a kárpitokra vitték fel, hogy a foltokat és a szennyeződést taszítsa. Az autóülések huzata így tartósabb lett, és könnyebben tisztán lehetett tartani.
Ez a sokoldalúság egy fontos tulajdonságnak köszönhető. A PVDC az egyik legjobb záróréteg, amit a műanyagipar ismer: rendkívül kevés vízgőzt, oxigént, illatot és ízanyagot enged át. Ami a géppuskáknál a rozsdát akadályozta meg, az az ételeknél később a romlást lassította, és az ízeket, illatokat tartotta benn.
A katonai és ipari pályafutás után még egy különös állomása volt az anyagnak, mielőtt a konyhába került volna. Ez az állomás a trópusi dzsungelek mélyén, a katonák lábán volt.
A hadiipari és autóipari megrendelések sora jól jelzi, mennyire egyedülálló volt akkoriban egy olyan anyag, amely egyszerre vékony, rugalmas és szinte áthatolhatatlan. A korabeli csomagolóanyagok, a papír, a viaszos vászon vagy a celofán egyike sem tudott ilyen jól ellenállni a víznek és a sónak, és egyikük sem volt ennyire tartós.
5. A trópusi katonák bakancsában is ott volt
A második világháború csendes-óceáni és dél-amerikai hadszínterein a katonák egyik legnagyobb ellensége a nedvesség volt. A folyamatosan vizes bakancsban a láb feltört, felhólyagosodott, és súlyos fekélyek alakultak ki. A Saran-fólia történetét összefoglaló szócikk szerint 1942-ben a PVDC összeolvasztott rétegeiből szellőző talpbetétet készítettek az új, gumiból és vászonból álló dzsungelbakancsokba.
A betéteket Panamában, Venezuelában és más trópusi helyszíneken tesztelték, és a vizsgálatok szerint csökkentették a hólyagosodást és a trópusi fekélyeket. Az amerikai hadsereg később rendszeresítette a hálós szerkezetű betétet az 1945-ös és az 1966-os dzsungelbakancs-modellekben is.
A vietnámi háború után az amerikai hadsereg egy másik anyagra, egy mikroporózus poliuretán betétre cserélte a PVDC-t. A brit hadsereg viszont a szócikk szerint ma is használ PVDC betéteket, elsősorban a hőszigetelő tulajdonságuk miatt. Így a folpack egyik rokona ma is ott lehet egy brit katona bakancsában, miközben egy másik rokona a mi konyhánkban takarja le a vasárnapi ebéd maradékát.
Ugyanaz az anyag tehát egyszerre védte a vadászgépet, a géppuskát, az autóülést és a katona lábát, mielőtt bárki ételt csomagolt volna bele.
A trópusi fekély, más néven dzsungelfekély, a nedves, meleg éghajlaton a katonák egyik leggyakoribb betegsége volt. A folyamatosan nedves bőr könnyen kisebesedett, a sebek nehezen gyógyultak, és a katonák sokszor hetekre harcképtelenné váltak. Egy jól szellőző talpbetét, amely a lábat szárazabban tartotta, ezért nemcsak kényelmi, hanem komoly egészségügyi kérdés volt.
6. A név legendája: két nő nevéből született, vagy mégsem?
A fólia legismertebb márkaneve, a Saran körül egy romantikus történet kering. Eszerint a név John Reilly feleségének és lányának keresztnevéből állt össze: Sarah és Ann. A legenda szépen hangzik, és számtalan cikk, sőt korábbi lexikonbejegyzés is így adja tovább. A szócikk mai változata szerint azonban ez népetimológia, vagyis utólag kitalált magyarázat.
A valóság prózaibb. A vállalat hosszú ideig nem talált olyan nevet, amellyel jól el lehetett volna adni a terméket, ezért végül megvásárolta egy másik cég, egy nagy amerikai gumiabroncsgyártó nevének használati jogát. Az a cég a Saran nevet villamosok üléseinek huzatára használta, a vegyipari vállalat pedig 1940-ben bejegyeztette védjegyként.
A folpack tehát nevét tekintve egy villamosülés-huzattal rokon, és a romantikus családi történetnek valószínűleg semmi alapja nincs.
A magyar folpack szó eredetére nincs megbízható forrás. Annyi biztos, hogy a háztartásokban ma szinte minden csomagolófóliát így hívnak, márkától függetlenül, ahogy a ragasztószalagot is sokan egy márkanévvel illetik. Az ilyen köznevesült márkanevek a magyar nyelvben gyakoriak.
A márkanevek eredetéről gyakran születnek utólag kedves történetek, mert egy személyes, családi legenda jobban megragad az emberek fejében, mint egy egyszerű üzleti megállapodás. A Saran esetében a valódi történet is meglepő, hiszen egy konyhai fólia neve egy villamos üléseiről került át, de ez kevésbé romantikus, mint a feleség és a lány neve.
A legfrissebb cikkeink, időrendben ITT!
7. Két munkatárs vágta fel először kis tekercsekre
A háború után a vállalat nagy tekercsekben árulta a fóliát ipari ügyfeleknek. A háztartási változat ötlete két alkalmazottól, Carroll Irons és Russ Ludwig nevű munkatársaktól származott. 1947-ben elkezdték a nagy tekercseket 12 hüvelyk széles, 25 láb hosszú darabokra vágni, ami nagyjából 30 centiméter szélességet és 7,6 méter hosszúságot jelent, és csomagolófóliaként árulták.
Saját vállalkozásként kezdték, de egy vezető vegyész, Charles Strosacker rávette őket, hogy 1948-ban adják el az ötletet a vállalatnak. 1949-ben aztán megjelent a kiskereskedelmi változat a Saran Wrap védjegy alatt. A hűtőszekrények elterjedésével a fólia rövid idő alatt népszerű lett, mert a hűtőben tárolt ételek nem száradtak ki és nem vették át egymás szagát.
A háztartási fólia sikere szorosan összefügg a hűtőszekrény diadalútjával. Az 1950-es években a jómódú amerikai háztartásokban a jégszekrényt felváltotta a villanyhűtő, és a maradékok tárolására új megoldás kellett. A fóliával lezárt tál erre tökéletes volt, és az anyag ekkorra már átlátszó és szagtalan lett.
Az alufólia és a sütőpapír mellett ma már sokan keresnek újrahasználható alternatívákat is. Egy ilyen megoldásról a sütőpapír helyetti tartós megoldásról szóló cikkünkben írtunk.
A nagyjából 30 centiméteres szélesség jól bevált, és évtizedekig megmaradt évtizedekig a háztartási fóliáknál. Ez a méret pont elég egy átlagos tál vagy tányér letakarásához, és a tekercs még kényelmesen elfér a konyhafiókban. A legtöbb mai háztartási fólia is ehhez hasonló szélességben kapható, a hosszabb, szélesebb tekercsek inkább a nagykonyhákban használatosak.
8. Egy reggeli tévéműsorban mutatkozott be, és öt év alatt 200 millió tekercs fogyott
A fólia bevezetéséhez a vállalat az akkor még új médiumot, a televíziót is bevetette. A gyártó vállalat történeti oldala szerint a termék egy reggeli televíziós műsorban mutatkozott be, a cég pedig egy teljes tévésorozatot, egy orvosi drámát szponzorált, hogy reklámozza.
A kampány hatalmas sikert hozott. A vállalat adatai szerint öt év alatt több mint 200 millió tekercs fogyott el a fóliából. A termék a cég 1940-es és 1950-es évekbeli nagy fogyasztói offenzívájának egyik legsikeresebb része volt. A korabeli színes újsághirdetések boldog háziasszonyokat, friss sajtot és zöldséget mutattak, amelyek a fólia alatt napokig frissek maradtak.
Ezek a régi hirdetések ma kedvelt gyűjtői darabok, és jól mutatják, mennyire újdonság volt akkoriban, hogy egy átlátszó, vékony réteg megóvja az ételt. A márka 1998-ban gazdát cserélt: egy nagy amerikai háztartási vegyiáru-gyártó vásárolta meg a vegyipari vállalattól a többi fogyasztói termékével együtt.
A hétköznapi tárgyak története sokszor meglepőbb, mint gondolnánk. Egy másik ilyen történetről a 12 érdekesség a gyufáról című cikkünkben írtunk.
A televíziós reklám az 1950-es években még újdonságnak számított, és a vállalat korán felismerte, hogy egy háztartási terméket a képernyőn lehet a legjobban bemutatni. A nézők a saját szemükkel láthatták, hogyan zárja le a fólia a tálat, és hogyan marad friss alatta az étel, ami egy újsághirdetésben csak leírva szerepelhetett.
9. Hogy miért tapad, azon a tudósok ma is vitatkoznak
A fólia legfontosabb tulajdonsága, hogy magától rátapad a tálra és önmagára, ragasztó nélkül. A legelterjedtebb magyarázat szerint ezt a statikus elektromosság okozza. A brit BBC tudományos magazinja szerint amikor a fóliát letekerjük a tekercsről, az egyik réteg felületéről elektronok szakadnak át a másikra, és így pozitív és negatív töltésű foltok keletkeznek. Mivel a fólia jó szigetelő, ezek a töltések sokáig megmaradnak.
A töltött fólia az üveg vagy a kerámia felületében ellentétes töltést kelt, és ezért tapad hozzá. Fémen viszont a magazin szerint nem tapad jól, mert a fém vezeti az áramot, és a töltés szétoszlik benne. Ezt otthon is ki lehet próbálni: egy üvegtálon a fólia szorosan megfog, egy fém lábason sokkal kevésbé.
Más források szerint a statikus elektromosság önmagában nem magyarázza a jelenséget, hiszen ha csak a töltés számítana, a fólia néha taszítaná is önmagát. Ezek szerint a gyártók kis molekulatömegű adalékanyagokat kevernek a fóliába, amelyek a felületen gyűlnek össze, és enyhén ragadóssá teszik. Az igazság valószínűleg a kettő kombinációja.
Annyi biztos, hogy a fólia tapadása függ az anyagától és a hőmérséklettől is. A mai, polietilén alapú fóliák másképp viselkednek, mint az eredeti PVDC vagy a későbbi PVC fóliák, és sokan érzik úgy, hogy a régi fólia jobban tapadt.
A tapadásnak egy gyakorlati következménye is van, amit mindenki ismer: a fólia sokszor önmagához is hozzáragad, összegyűrődik, és nehéz kibogozni. A gyártók ezért a dobozokra fogazott vágóélt vagy csúszkás vágót szerelnek, hogy a letekert darabot egyenesen és gyorsan le lehessen vágni, mielőtt összetapadna.
10. A zsíros sajt miatt kellett anyagot váltani
Az 1950-es évektől a háztartási fóliák egy része PVC-ből, vagyis polivinil-kloridból készült. Hogy a PVC rugalmas és tapadós legyen, lágyítókat kevertek bele. Kiderült azonban, hogy ezek a lágyítók a fóliából átkerülhetnek az ételbe, különösen a zsíros ételekbe, például a sajtba, a felvágottba vagy a húsba, mert a lágyító jobban oldódik a zsírban.
A lágyítók egészségügyi hatásai miatt a gyártók egy része alacsony sűrűségű polietilénre tért át, amelyhez nincs szükség lágyítóra. A mai boltokban kapható háztartási fóliák közül sok már polietilénből készül, a csomagoláson gyakran fel is tüntetik, hogy PE fóliáról van szó.
A sajtot a szakemberek egyébként nem is fóliában tárolnák a legszívesebben. A fólia alatt a sajt nem tud szellőzni, a felületén nedvesség csapódik le, és könnyebben penészedik. A sajtboltokban ezért viaszos papírt vagy speciális sajtpapírt használnak, otthon pedig egy lezárható doboz is jobb megoldás lehet.
A fóliaváltás mellett a gyártók az évek során a vastagságon is sokat változtattak. A mai fólia vékonyabb és olcsóbb, mint a régi, de emiatt könnyebben szakad, és sokan nehezebben is tekerik le a tekercsről.
A műanyagok és az élelmiszer érintkezését ma az Európai Unióban is szigorú szabályok írják elő. Az élelmiszerrel érintkező anyagokon egy pohár és villa jelet tüntetnek fel, ez jelzi, hogy a termék erre a célra készült. A háztartási fóliák dobozán általában az is szerepel, milyen hőmérsékleten és milyen ételekhez használhatók.
11. A mai fólia több ezerszer több oxigént enged át, mint az eredeti
Az eredeti Saran fóliát 2004-ben a gyártó PVDC helyett polietilénre cserélte. A szócikk szerint az okok között szerepelt a költség, a gyártási nehézség és az, hogy a klórtartalmú műanyagokkal szemben egészségügyi és környezetvédelmi aggályok merültek fel. A PVDC ugyanis klórt tartalmaz, és az elégetésekor káros anyagok keletkezhetnek.
A cserének ára volt. A polietilén sokkal rosszabb záróréteg, mint a PVDC. A szócikkben közölt adatok szerint 23 fokon és 95 százalékos páratartalom mellett a PVDC oxigénáteresztő képessége nagyjából 0,6 egység, az alacsony sűrűségű polietiléné pedig körülbelül 2000, vagyis több mint háromezerszer annyi. Az étel tehát a mai fólia alatt gyorsabban oxidálódhat, és az illatok is könnyebben átjutnak rajta.
A húsipar ma is használ PVDC-t tartalmazó fóliát, többrétegű csomagolások zárórétegeként. A boltban vásárolt vákuumcsomagolt húsok egy részében tehát ott van az eredeti folpack anyaga.
A háztartásban a különbség a gyakorlatban kisebb, mint a számok alapján gondolnánk, hiszen a maradékot ritkán tároljuk napokig. Hosszabb tárolásra, például a fagyasztóba viszont a vastagabb fagyasztótasak vagy egy jól záródó doboz jobb választás a vékony fóliánál.
A vékony háztartási fólia újrahasznosítása ma is nehéz kérdés. A szennyezett, ételmaradékos fóliát a legtöbb hulladékkezelő rendszer nem tudja újra feldolgozni, ezért a gyártók és a környezetvédők egyre több újrahasználható megoldást népszerűsítenek, például a méhviaszos kendőt, a szilikon fedőt vagy a lezárható dobozt.
Kapcsolódó cikkeink
12. A mikróban soha nem érhet az ételhez
A fóliát sokan a mikrohullámú sütőben is használják, hogy az étel ne fröcsköljön szét, és ne száradjon ki. Az amerikai élelmiszer-biztonsági hatóság régóta azt tanácsolja, hogy erre csak mikrohullámú használatra alkalmasnak jelölt fóliát használjunk, és azt is úgy, hogy ne érjen hozzá az ételhez. A fóliát lazán kell az edényre tenni, egy sarkát felhajtva, hogy a gőz távozni tudjon.
A Harvard Egyetem orvosi karának egészségügyi tájékoztatója szerint a fólia azért nem érhet az ételhez, mert a forró étellel érintkezve megolvadhat. A hatóság régóta tudja, hogy kis mennyiségű lágyító átkerülhet a műanyagból az ételbe, ezért szigorúan szabályozza az élelmiszerrel érintkező anyagokat.
Biztonságos alternatíva a sütőpapír, a fehér papírtörlő vagy egy mikrózható búra, amely a tál fölé borul.
A fólia mikrohullámú használatának alapszabálya tehát három lépésből áll: csak erre alkalmasnak jelölt terméket használjunk, ne érjen az ételhez, és hagyjunk rést a gőznek. Az amerikai hatóság korábbi tájékoztatója szerint egyes fóliák csomagolásán az is szerepel, hogy legalább két-három centiméter helyet kell hagyni a fólia és az étel között.
A folpack útja egy laboratóriumi üvegcsétől a vadászgépeken, a géppuskákon és a dzsungelbakancsokon át a hűtőszekrényig vezetett. Ma már annyira hétköznapi, hogy eszünkbe sem jut, hány évtized kísérletezése és hány véletlen kellett ahhoz, hogy egy vékony, átlátszó réteg letakarja a vasárnapi ebéd maradékát. A mikrohullámú melegítésnek más buktatói is vannak, erről a soha újra nem melegítendő ételekről szóló cikkünkben írtunk.
Források: Wikipedia (Saran), Dow vállalattörténeti oldal, BBC Science Focus, Gizmodo, Harvard Health Publishing, FDA.
Következő cikk
Tudod, mit jelent a háromszög a ruhák címkéjén? Sokan emiatt sárgítják be a fehér pólótElolvasom ›















