Ugrás a tartalomra
Érdekességek

8 régi falusi téli munka, ami mára szinte teljesen eltűnt

8 régi falusi téli munka, ami mára szinte teljesen eltűnt

Fonás rokkával egy falusi ház előtt (Ukrajna területén). Fotó: Fortepan / Konok Tamás id. / Wikimedia Commons, CC BY-SA 3.0 (vágott változat)

A fonó, a tollfosztás, a kukoricamorzsolás, a jégvágás és még néhány régi téli munka egykor minden magyar faluban a tél természetes része volt, mára viszont legfeljebb a nagyszülők emlékeiben és a néprajzi múzeumokban él. Az egyik ilyen munka közben a legények különleges ajándékot faragtak a kiválasztott lánynak, és hogy miért éppen egy kis széket, az rögtön az első pontnál kiderül.

Állítsd be a Kertészkedj.hu-t megbízható forrásnak!Beállítom
Hirdetés

A régi paraszti életben a tél nem a pihenés ideje volt. Amikor a földeken véget ért a munka, a házban és az udvaron kezdődött egy másik, legalább ilyen fontos időszak. A családok ilyenkor dolgozták fel a nyáron és ősszel betakarított terményt, ilyenkor készültek a ruhák, a párnák, a szerszámok. Ezek a munkák sokszor közösségi alkalmak is voltak, ahol a szomszédok segítettek egymásnak, és közben énekeltek, meséltek, udvaroltak.

Ez is érdekelhetBeteg aligátorhoz riasztották a texasi állatvédőket, de egy felfújható strandjáték várta őket

1. A fonó, ahol a fonal mellett a szerelmek is szövődtek

A kender feldolgozása hosszú folyamat volt: nyáron learatták, áztatták, szárították, törték, tilolták és gerebenezték, mire ősszel előállt a fonásra kész kenderszösz. A fonás aztán egész télen tartott, az őszi betakarítástól egészen a farsang végéig. A lányok és asszonyok guzsallyal és orsóval, később rokkával dolgoztak, és mivel a munka hosszú és egyhangú volt, összegyűltek egy-egy háznál, a fonóházban.

Hirdetés

A Magyar Néprajzi Lexikon fonóról szóló szócikke szerint a közös fonásnak sokféle formája alakult ki. Volt, ahol a lányok sorra jártak egymás házához, máshol egy jobb módú gazda rendezett fonót, és a munkáért cserébe megvendégelte őket. A fonóban külön gyűltek össze az asszonyok, a nagylányok és a serdülők, és egy faluban egyszerre több fonó is működött.

A legények esténként felkeresték a lányokat a fonóban, és sokszor maguk faragta, díszes kis széket, fonószéket vittek ajándékba a kiválasztottjuknak. A szék a fonó lány lába alá került, és mindenki tudta, kitől kapta.

A fonó így a falusi fiatalok legfontosabb találkozóhelye lett. Daloltak, meséltek, találós kérdéseket adtak fel egymásnak, tréfás játékokat játszottak, és itt szövődtek a szerelmek is. Az egyház emiatt sokáig gyanakodva nézte, egy 17. századi református esperes egyenesen „latorságnak hajléká”-nak nevezte. A fonó mégis évszázadokig fennmaradt, egészen addig, amíg a gyári textil el nem terjedt, és a kender termesztése meg nem szűnt.

Hirdetés

A fonáshoz számos tiltás is kötődött. A Luca-napi hagyomány szerint december 13-án nem volt szabad fonni, sőt varrni sem, erről a Luca-napi szokásokról szóló cikkünkben részletesen írtunk.

2. Tollfosztás, amiből a stafírung dunyhája készült

A falusi háztartásban sok libát és kacsát tartottak, és a tollukat gondosan összegyűjtötték. A libát évente többször megkopasztották, élve is, a tollat zsákokba gyűjtötték, télen pedig jött a tollfosztás. Ez azt jelentette, hogy a pehelytollról és a kisebb tollakról kézzel lefosztották a kemény szárat, a tollgerincet, és csak a puha, könnyű rész maradt meg. Ebből készült a párna és a dunyha, amely nélkül a régi parasztházban nem lehetett átvészelni a telet.

A tollfosztás nagy türelmet igénylő munka volt, egy-egy dunyhához rengeteg toll kellett, ezért az asszonyok és lányok összefogtak. Este egy háznál gyűltek össze, körbeülték a nagy asztalt, amelynek közepére öntötték a tollat. Senki nem nyithatott ajtót hirtelen, nem tüsszenthetett, és a huzatot is kerülni kellett, különben a toll szétszállt az egész szobában. A munka végén a háziasszony megvendégelte a segítőket, pogácsát, sült tököt, bort tett az asztalra.

A tollfosztásnak a lányos házaknál különös jelentősége volt. Az anyák évekig gyűjtötték a tollat a lányuk kelengyéjére, a stafírungra. A menyasszony vagyonát sokszor az is mutatta, hány párnát és dunyhát vitt magával az új házba. A tollfosztóba esténként a legények is betértek, és tréfáikkal, történeteikkel szórakoztatták a dolgozókat.

Ma a párnákat és paplanokat készen vásároljuk, a libatoll is ipari úton kerül feldolgozásra. A tollfosztó estéket ma már csak a hagyományőrző egyesületek elevenítik fel egy-egy faluban, és az idősebbek közül is egyre kevesebben emlékeznek rá, milyen volt valódi munkaként, nem bemutatóként részt venni benne. A régi háztartás tilalmairól, például arról, miért nem söpörtek karácsony és újév között, külön cikkben írtunk.

3. Kukoricamorzsolás a hosszú téli estéken

A kukoricát ősszel letörték, aztán megfosztották, vagyis lehántották róla a csuhét, és a csöveket a padláson vagy a góréban szárították. A télen következő munka a morzsolás volt: a kemény, száraz szemeket le kellett választani a csutkáról, hogy daráltatni vagy etetni lehessen. Ez is jellemzően közösségi munka volt, a családtagok és a szomszédok esténként összeültek egy nagy kosár csőtermés mellett.

Hirdetés

A morzsolás legegyszerűbb módja az volt, hogy két csövet egymáshoz dörzsöltek, vagy a hüvelykujjal tolták le a szemeket. Ez hamar feltörte a kezet, ezért sokan egy éles szélű vasdarabot, morzsolóvasat használtak, vagy egy deszkára erősített fémlapon húzták végig a csövet. Később megjelentek a kézzel hajtott morzsológépek, amelyeket egy ember tekert, a másik adagolta beléjük a csöveket.

A lemorzsolt csutka sem ment veszendőbe: jó tüzelőanyag volt, a sparhertben gyorsan begyújtott vele a gazdasszony. A kukoricacsuhéból pedig szatyrot, lábtörlőt, babát, széket fontak a téli estéken, a gyerekek csuhébabákkal játszottak. A morzsolás közben itt is szóltak a dalok, a mesék és a pletykák.

Ma a kukoricát kombájn takarítja be, és a mezőn morzsolja le a szemeket, így a téli morzsolás mint munka gyakorlatilag eltűnt. A háztáji gazdaságok egy részében a baromfinak még ma is morzsolnak kézzel vagy kis géppel kukoricát, de már nem közösségi esemény, hanem egyszerű házimunka. A morzsológép egy része ma régiségként díszíti a kerteket.

A morzsolt kukorica nagy része az állatok etetésére ment, a baromfi, a disznó és a ló is ezen élt a télen. A legszebb csövek szemét viszont megőrizték vetőmagnak, ezeket külön válogatták, és a padláson szellős helyen tárolták tavaszig. A gazdák jól ismerték a saját kukoricájukat, és a szomszéddal sokszor cseréltek vetőmagot, hogy a fajta ne romoljon.

4. Disznóvágás hajnalban, az egész család összefogásával

A disznóvágás a téli falusi élet egyik legnagyobb eseménye volt, és december és január hideg napjain tartották, amikor a hús és a zsír nem romlott meg. Hajnalban kezdődött, a böllér, vagyis a hentesmester vezetésével, akit a család meghívott vagy egy jó kezű rokon látott el ezt a feladatot. Előtte egy kupica pálinkát ittak a hidegben, a munka pedig estig tartott.

A levágott disznót szalmával perzselték meg, később gázégővel, aztán megmosták, kaparták, és a böllér szakszerűen feldolgozta. A férfiak a húst darabolták, az asszonyok a belsőséget tisztították, a hurkához és kolbászhoz valót készítették elő, és közben a konyhában már főtt az ebéd. Készült hurka, kolbász, disznósajt, tepertő, sonka és szalonna, a zsírt bödönökbe töltötték.

Hirdetés

A nap zárása a disznótor volt: a segítőknek és a rokonoknak gazdag vacsorát adtak orjalevessel, toros káposztával, friss hurkával és kolbásszal. A szomszédoknak kóstolót vittek, és ők is így viszonozták, amikor náluk volt disznóvágás. A régi téli káposztás ételekről a nagymama konyhájából való káposztás ételekről szóló cikkünkben is írtunk.

Bár a disznóvágás nem tűnt el teljesen, a mai falvakban már ritkaságnak számít. Sok családban nincs, aki tartsa a disznót, és szakértelme is kevés embernek van hozzá. Ahol még tartanak, ott is gyakran gázégővel, hűtőkamrával, kisebb körben zajlik, és a nagy, egész napos közösségi esemény inkább a hagyományőrző rendezvényeken él tovább.

A disznóvágáshoz számos hiedelem is kapcsolódott. Sok helyen úgy tartották, hogy a vágás napján nem szabad kölcsönadni semmit a háztól, mert azzal a szerencse is elmegy, a hurka töltésekor pedig senki nem nevethetett ki egy kirepedt darabot. A böllér munkáját húsból, kolbászból álló részesedéssel és a vacsorán az asztalfőn kínált hellyel köszönték meg.

A legfrissebb cikkeink, időrendben ITT!

5. Jégvágás a befagyott tavakon és a jégverem

Mielőtt a hűtőszekrény elterjedt volna, a nyári hűtés egyetlen módja a télen eltett jég volt. Januárban és februárban, amikor a tavak, folyók és holtágak jege elég vastag lett, a falu férfijai kimentek a jégre. Fűrésszel, csákánnyal nagy jégtáblákat vágtak ki, ezeket csáklyával kihúzták a vízből, szekérre vagy szánkóra rakták, és hazaszállították.

A jeget a jégverembe vitték. Ez egy mély, a föld alá vájt, falazott vagy deszkával bélelt gödör volt, amelyet szalmával, fűrészporral, náddal szigeteltek. A jégtáblákat rétegesen rakták egymásra, közéjük is szalma került, és a jól megépített jégveremben a jég egészen a nyár végéig kitartott. A Balaton partján még az 1960-as években is vágtak jeget, Fonyódon például fotó is készült a munkáról.

A jégverem nemcsak a gazdagoké volt. A kocsmárosok, a mészárosok és a tejszövetkezetek nagy jégvermeket tartottak fenn, és nyáron a falu lakói is vásárolhattak tőlük jeget a hús és a tej hűtéséhez.

A jégvágás veszélyes munka volt, a jég bármikor megrepedhetett, ezért a férfiak kötéllel, rúddal biztosították magukat, és soha nem dolgoztak egyedül. Ugyanakkor közösségi esemény is volt, a nap végén forralt borral, pálinkával melegedtek. A hűtőgépek és a gyári jég megjelenésével a jégvágás szinte teljesen megszűnt, a jégvermek egy részét beomlani hagyták, másokat pincének használtak tovább.

Hirdetés

A jégverem nemcsak hűtőként szolgált, hanem a nyári betegségek ellen is védett, hiszen a lázas betegek borogatásához is jég kellett. A nagyobb uradalmak és kastélyok jégvermei olykor kis épületek voltak, kupolás tetővel, és némelyiket ma is meg lehet nézni a régi parkokban. A falusi jégvermek nagy része azonban egyszerű földbe vájt gödör volt, amelyről mára alig maradt nyom.

6. Kosárfonás fűzvesszőből a csűr mélyén

Amikor a földeken nem volt munka, a férfiak a csűrben vagy a kamrában fonták a kosarakat. A fűzvesszőt késő ősszel vagy télen vágták le a patakok, folyók menti fűzesekben, amikor már lehullott a levél, és a vessző a legjobban hajlott. A vesszőt meg is lehetett hántani, akkor fehér, tiszta kosár lett belőle, vagy héjastól használták, ha durvább, erősebb darab kellett.

A kosárfonásnak a magyar falvakban rengeteg formája volt. Készült szakajtó a kenyértésztához, krumpliszedő kosár, terménytároló, piaci kosár, de vesszőből fonták a méhkast, a csirkeborítót és a kerítést is. Egyes vidékeken, például Erdélyben, a Székelyföldön vagy a Duna-Tisza közén, egész falvak éltek a kosárfonásból, és vásárokra vitték a termékeiket.

A kosárfonáshoz nemcsak ügyes kéz, hanem türelem is kellett, egy nagyobb kosár elkészítése egy egész estét vagy napot igénybe vett. A tudást apáról fiúra adták tovább, a fiúk már gyerekként megtanulták a fonás alapjait. A kész kosarak sok évig kitartottak, és ha megsérültek, a gazda maga javította ki őket.

Ma a műanyag és a fém tárolók szinte teljesen kiszorították a fonott kosarat a háztartásból. A kosárfonás ma inkább kézműves mesterség, néhány népi iparművész és hagyományőrző foglalkozik vele, és egy kézzel font kosár már inkább ajándék vagy dísztárgy, mint mindennapi használati eszköz. A régi paraszti háztartásban viszont szinte minden munkához kellett valamilyen vesszőkosár.

A vesszőfonás mellett a gyékény és a szalma fonása is téli munka volt, különösen a vizenyős, nádas vidékeken. Gyékényből szatyrot, lábtörlőt, kasokat és székülést fontak, szalmából pedig méhkast és kenyérkosarat. A fonott tárgyak a falusi vásárokon is cserélődtek, és egy ügyes kosárfonó ember megélhetésének jelentős részét adhatta a téli munka.

7. Szövés a házi szövőszéken

A fonóban elkészült fonal útja a szövőszéken folytatódott. A tél második felében, a farsang után és a tavasz elején az asszonyok előkerítették a nagy, fából készült szövőszéket, amely sokszor a padlásról vagy a kamrából került elő, és a szoba egy részét elfoglalta. A szövés is hosszú munka volt: előbb fel kellett vetni a láncfonalat, aztán napokig, hetekig szőtték a vásznat.

A házilag szőtt kendervászonból készült szinte minden textil a parasztházban. Ebből varrták az inget, a gatyát, a kötényt, a lepedőt, a törölközőt, a zsákot és az abroszt. A díszesebb darabokat, például a színes mintás szőtteseket, ünnepi abroszokat a lányok kelengyéjébe szánták, és a festett ládában őrizték. A szőttesek mintái vidékenként különböztek, és egy hozzáértő szem rögtön felismerte, honnan származik egy darab.

Hirdetés

A vásznat a szövés után fehéríteni kellett. A kész vászonvégeket tavasszal a patakparton vagy a réten kiterítették, vízzel locsolták, és a napfény kifehérítette őket. A munka a gyolcs és a gyári pamutszövet elterjedésével fokozatosan megszűnt, a 20. század közepére a házi szövőszékek nagy része a padlásra került.

Ma a kézi szövés népi iparművészek és hagyományőrző körök mesterségeként él tovább, és egyes múzeumokban, tájházakban még ki is próbálható. Egy régi szövőszék vagy egy kézzel szőtt kendervászon lepedő ma már értékes gyűjtői darab, amelyért komoly összeget is elkérnek a régiségvásárokon. A szőttesmintákat a mai textiltervezők is újra felfedezik.

A szövés tudománya anyáról lányra szállt. A kislányok már gyerekként segítettek a fonal felcsévélésében, a nagyobbak aztán megtanulták a mintákat is. Egy-egy szőttes mintája nemcsak díszítés volt, hanem jelentése is lehetett: utalhatott a család helyére a faluban, a viselője életkorára vagy arra, hogy ünnepre vagy hétköznapra készült a darab.

8. Diótörés és tökmagfejtés a kályha mellett

A téli esték utolsó, de nem kevésbé fontos munkája a diótörés volt. Az ősszel szedett, megszárított diót télen törték meg, hogy legyen mit a karácsonyi bejglibe, a diós kalácsba és a mézes süteményekbe tenni. A diót kalapáccsal vagy egy kis fa diótörővel törték, a belét gondosan kiszedték, a héját pedig begyújtáshoz használták.

Hirdetés

A diótörés sokszor a gyerekek feladata volt, a nagyobb mennyiséget azonban a család együtt, egy-egy estén törte meg. A diót sok helyen el is adták, a piacon jó pénzt adtak érte, ezért a nagy diófás gazdaságokban a téli diótörés komoly bevételi forrás volt. A tökmag is hasonló munkát adott: a sütőtökből és a takarmánytökből kiszedett magot megszárították, és télen pirítva rágcsálták, ezzel teltek a hosszú esték.

A Nyugat-Dunántúlon a tökmagot olajütőbe vitték, ahol a pirított magból sötétzöld, dióízű tökmagolajat sajtoltak. A családok a saját termésükből készült olajat egész évben használták.

Ma a diót a boltban tisztítva, csomagolva vásároljuk, a tökmagot pedig kész, sózott változatban. A diótörő estéknek is vége, bár sok családban a kertben álló diófa termését még ma is kézzel törik meg, csak már nem közösségi esemény, hanem egy-két esti óra a tévé előtt.

A régi falusi téli munkák nemcsak a túlélést szolgálták, hanem összetartották a közösséget is. A régi háztartás más bölcsességeiről, például arról, miért meszelték a falakat, a régi meszelési szokásokról szóló cikkünkben írtunk.

Források: Magyar Néprajzi Lexikon (fonó, fonószék, orsókarika), Néprajzi Múzeum, Rippl-Rónai Múzeum (Jégvágás a Balatonon, Fonyód), museum-digital.

Következő cikkFurcsa építmények jelentek meg egy német tó közepén: elképesztő, mennyi áramot termelnekElolvasom ›
Hirdetés
Ajánló
Hirdetés
Megosztás Facebookon

Ez is érdekelhet