Vasárnap délelőtt, a kert végében. A nagyapa lassan végigmegy a paradicsomsorok között, megáll a ribizlinél, aztán a kerítésnél. A keze végig hátul, egyik tenyere a másikban. Nem siet, nem gyomlál, nem is beszél. Csak nézelődik.
Ezt a képet szinte mindenki ismeri, és ugyanezt a tartást látni múzeumban, temetőben, gyárlátogatáson vagy a katonai díszszemlén. A kérdés az, hogy puszta szokás-e, vagy elárul valamit arról, mi zajlik az ember fejében. A francia Racingzone cikke szerint inkább az utóbbi, a testbeszéd-szakirodalom pedig több, egymástól eltérő értelmezést is ad hozzá.
Egy testtartás, amely sokat elárul
A hátratett kéz ritkán jelenik meg kapkodás közben. Bevásárlás, buszra futás, telefonálás alatt szinte senki nem sétál így. Akkor jön elő, amikor az ember ráér, figyel vagy gondolkodik. A Racingzone úgy fogalmaz, hogy a karok mozgásának visszafogása megnyugtató jelet küld az agynak: elmaradnak a fölösleges gesztusok, és a test egyfajta átmeneti állapotba kerül a jelenlét és a befelé fordulás között.
Allan és Barbara Pease, az egyik legismertebb testbeszéd-könyv szerzői ennél konkrétabbak. Ők megkülönböztetik, hogyan fogja az ember hátul a kezét:
- Tenyér a tenyérben: szerintük magabiztosságot, fölényt, hatalmat sugall. A tartás szabadon hagyja a mellkast és a hasat, mintha azt üzenné: nincs mitől tartanom.
- Az egyik kéz a másik csuklóját fogja: ez már inkább frusztráció és önuralom jele, mintha az egyik kéz visszatartaná a másikat.
- A felkart markolja: Pease-ék szerint minél feljebb csúszik a fogás a karon, annál nagyobb a feszültség vagy a düh.
Joe Navarro, az FBI egykori különleges ügynöke, aki 25 évig foglalkozott viselkedéselemzéssel, a What Every Body Is Saying című könyvében „királyi tartásnak” nevezi ezt a pózt. Az ő olvasatában a hátul összekulcsolt kar azt jelzi: „ne gyere közelebb”. Távolságtartás, nem elutasítás feltétlenül, de nem is meghívás.
Fülöp herceg és a tekintély mozdulata
Pease-ék szerint ez a tartás a vezetők és a királyi családok jellegzetes mozdulata, és ugyanígy jár a körzetét bejáró rendőr, az udvaron sétáló iskolaigazgató vagy a magas rangú katonatiszt. A legismertebb példa Fülöp edinburgh-i herceg volt, akit évtizedeken át számtalan hivatalos fotón ebben a tartásban örökítettek meg. Fia, III. Károly király is gyakran tartja hátul a kezét. Mindketten a Királyi Haditengerészetnél szolgáltak, és a brit lapok elemzői részben ezzel a fegyelmezett háttérrel magyarázzák a szokást.
Van ennek egy prózai oka is: aki egész nap figyelik, annak valahová tennie kell a kezét. A karba tett kéz zárkózottnak, a zsebre tett hanyagnak tűnik, a hátratett viszont nyugodtnak és fegyelmezettnek.
Gondolkodni járunk ki?
A Racingzone gyakorlati eszközt is lát a mozdulatban. A Stanford Egyetem 2014-es kutatásában Marily Oppezzo és Daniel Schwartz azt mérte, hogy séta közben a résztvevők kreatív ötletei átlagosan 60 százalékkal gyarapodtak az üldögéléshez képest. Fontos részlet, hogy ez az ötletelésre igaz: a fókuszált, egyetlen jó választ kereső feladatoknál a séta nem segített, sőt kicsit rontott.
A francia cikk javaslata egyszerű: 5-10 perces séta hátratett kézzel, egyetlen kérdéssel a fejedben. Legyen rá egy állandó napszak, ne vigyél magaddal telefont, utána írd fel, mi jutott eszedbe, és próbáld ki hét egymást követő napon. A két kéz érintkezése a cikk szerint egyfajta biztonsági hurkot ad, amely kapaszkodót nyújt a gondolatoknak. Pease-ék hasonló kísérletet ajánlanak feszült helyzetekre: vedd fel a tenyér a tenyérben tartást, és figyeld meg, változik-e az érzésed.
Amikor a hátratett kéz csak hátratett kéz
Itt jön a józan árnyalás. Navarro maga is hangsúlyozza a könyvében, hogy egyetlen gesztus önmagában semmit nem bizonyít: mindig a személy megszokott viselkedéséhez és a helyzethez kell mérni. Aki novemberben kesztyű nélkül sétál, egyszerűen a kabátja mögé dugja a fázó kezét. Aki fáradt, vagy fáj a háta, annak kényelmesebb így. A csillagjegyekhez hasonlóan a testbeszéd is szórakoztató tükör, de nem diagnózis.
Az életkor is számít. Egy 2015-ös, a PLOS ONE folyóiratban megjelent vizsgálat (Mirelman és munkatársai) azt találta, hogy idősebb korban a karlendítés mértéke csökken járás közben. Hogy a sétáló nagypapa ezért, megszokásból vagy elmélyült gondolkodásból fogja hátul a kezét, azt kívülről nem lehet eldönteni.
Apró, nyugtató mozdulatok
A magyar nyelv egyébként fordítva használja a képet: aki valamit „hátrakötött kézzel is” megcsinál, annak az könnyedén megy. A hátratett kéz viszont önként vállalt mozdulat, és a Racingzone szerint inkább szellemi teret keres, mint elszigetelődést. Nem a többiektől húzódik el az ember, hanem helyet csinál a saját gondolatainak.
Aki szereti az ilyen apró jeleket figyelni, a székre halmozott ruhakupacról szóló értelmezéseket is ugyanígy olvassa: kíváncsian, de egy csipet sóval. A következő kerti sétán pedig próbáld ki magad. Kezed hátra, egy kérdés a fejedben, tíz perc. Utána írd fel, mire jutottál.
Forrás: racingzone.fr
